Nyitott szemmel

Péntek. Délután. Fáradtan ülök kedvenc fotelemben, kedvenc szobámban a kedvenc tévékészülékem előtt. Váltogatom a csatornákat: karikatúrák, karikatúra-ellenes tüntetések, karikatúra-ellenes tüntetés-áldozatok. A valóság igazi karikatúrája ez. Hiszen semmi kétségünk ne legyen, gondosan cenzúrázott hírek ezek. A sok hárombetűs hírcsatorna, csak azt mutatja be, ami a Nyugat érdeke. Mi pedig ezeket a felvételeket közöljük le, néha megmosolyogtató tükörfordítással: „a merényletben X amerikai állampolgár vesztette életét”. Nos, azt hiszem a magyar érdeklődőket elsősorban a MAGYAR honfitársaik sorsa érdekli.

Ez megy nálunk „kicsiben”. De hogy működik ez világméretben?

Ki a terrorista és ki a szabadságharcos? Mi a független hírforrás és mi nem az? Mi a provokáció és mi a jogos reakció?

Terrorista. Valljuk be, ezen szó hallatán fejkendős, símaszkos emberek jutnak eszünkbe a tv-híradókból. Honnan is? A televíziókból. Azokból az orgánumokból, amik magukat függetleneknek állítják be. De hogy lehet az, hogy ugyanazon hírben a nyugati sajtó „terroristát” említ, a muszlim világ hírcsatornája „szabadságharcost”? Nos, úgy, ahogyan a történelemkönyvekben a demokrácia szerepel, mint legideálisabb államforma (pedig lehet, hogy nem is az), a mi esetünkben pedig annyira eltolódtak az értékek, hogy ami itt gonosztevő (terrorista), az „odaát” szabadságharcos. A nyugati világ értékrendjét a nyugati hírforrások, a nyugati szokások és az ebből eredő „igazságtevő háborúk” határozzák meg. No, de ez nem az igazi mérce! Mi van akkor, ha nem a nyugati politikai rendszerek a legjobbak, legideálisabbak? A CNN, BBC úgy állítja be az Al Dzsazírát, mint terrorista televízió. Visszatértünk az eredeti problémához! Mi a terrorista?

Az más kérdés, hogy az euro-atlanti hatalmaknak addig nem kívánatos egy szervezet, párt, stb amíg nincs érdeke benne. Példaként említem itt az UCK-t, amelyet eleinte terrorista szervezetként tartott számon nemcsak Szerbia, hanem az amerikai diplomácia is. Majd mikor szükség lett rájuk, egyből szalonképessé tették a közvélemény számára. A média és a kormányok szóvivői szavai már nem metsző ellenszélként hatottak, hanem támogató hátszélként. A Ramboullet-i konferencián ugyanis hivatalosan nem szerepeltek a Koszovói Felszabadítási Hadsereg elképzelései, nem hivatalosan azonban biztosan. Ezt bizonyítja, hogy az UCK a határozatokat magára kötelezőnek tekintette. Kétségünk ne legyen afelől, hogy a Hamasszal egyből szóba állna mindenki, ha az amerikai külpolitikának szüksége lenne rá. Hirtelenjében még azt is elfelejtenénk, hogyan vélekedett róla a nyugati és az izraeli politika.

Márpedig az új palesztin vezetéssel valahogyan meg kell majd békélnie a nyugati politikai vezetőknek. Ugyanakkor abban is biztosak lehetünk, hogy a Hamasz is mérsékelni fogja nézeteit, de a végtelenségig nem tudja. Ugyanis az, ami most védelmet nyújt neki – hivatalosan, népszavazás útján választották meg – az a vesztét okozhatja. Ugyanis a palesztinok egy radikális szervezetre adták a voksukat, ha ezt a markáns izrael- és amerika ellenességüket elhagyják delegitimálódhatnak. Ezt ők is tudják.

A másik nagy feltűnést (botrányt) kavart esemény a Mohamed-karikatúrák megjelenése és az ez elleni tüntetések okozták. Érdekes dolog, hogy a tűntetések és az ezzel járó rombolás mennyivel több publicitást kapott, mint maguk a karikatúrák, amelyek valljuk be vérlázítóak.

Csendben jegyzem meg, gondolatban eljátszhatunk a gondolattal, mi lett volna, ha Jézust ábrázolják terroristának. Véleményem szerint nem lett volna ekkora tűntetés sorozat. De nem azért mert „normálisabbak” vagyunk, hanem azért mert Európa már nem az a „keresztény Európa”, amely több száz évig harcolt a hitéért. Az európai, túlontúl liberális kormányzatoknak nem bántaná a szemét (a szem helyett a hit szót direkt nem használtam). Valószínűleg hatalmas közönnyel fogadnák és egy ejnye-bejnyével elintéznék a dolgot. És véleményem szerint ezen a ponton kell nyilvánvalóvá válnia mindenki számára, hogy a muzulmán világ erősebb, mint a nyugati (amihez mi is odasorolhatjuk magunkat). Erőssége szervezettségében rejlik, ami a közös hiten alapul. Az Irakban és más számos országban zajló siita-szunnita összecsapásoktól most tekintsünk el, hiszen ezek az irányzatok közötti harcok nem gyengítik az iszlám országok erejét. Inkább ébren tartják az erőszakot. Olyan fajta éberségben élnek, amit Adolf Hitler szeretett volna elérni: ”csak háborúban tartható fenn az örök éberség állapota”. A példa első olvasatra durvának tűnhet, de igaz. A Nyugat észrevétlenül átsodródik a vesztes oldalra, ebben a már nem is annyira láthatatlan háborúban. Ezt egyedül akkor kerülheti el, ha végre békejobbot nyújt az iszlám világnak. Azonban ez az út csak akkor járható, ha az amerikai (és a brit) kormányzat sikeresen szembeszáll azokkal a lobbikkal, amelyeknek érdeke a jelenlegi helyzet fenntartása.

Hiszen a hadiipari óriáscégek és az olajtársaságok nagyszerűen profitálnak a bizonytalanságból.

A hadiipar, mert ameddig amerikai katona szolgál a világ országainak jelentős hányadában, addig mindig szükség lesz új bakancsra, mellényre, sisakra, lőszerre. A hadianyagok bőségével kapcsolatban hadd hozzak egy példát!

Egyik kedves és mélyen tisztelt barátom alig pár hete jött haza Afganisztánból. Ő mesélte, hogy a kinti szabályzat szerint addig nem szállhat fel amerikai helikopter, amíg minden fegyvere nincs ellenőrizve. Nos, ennek a kötelességnek a kielégítése céljából a helikopterek a felszállás után még jópár kört írtak le a reptér felett ellenőrzés céljából. Ilyenkor a szolgálatot teljesítő lövészek a fedélzeti géppuskát az égnek fordítva eresztettek el egy-két sorozatot. Ez a mutatvány különösen éjszaka volt látványos, mikor tisztán kivehető volt, hogy a nyomjelző lövedékek hogyan repülnek a célként használt hegyoldalba. Nos, míg a kelet-európai katonáknak szinte minden töltény után el kellett számolni, addig az amerikai katonák egy üres heveder leadása után kapták a következőt.

Az olaj-téma pedig lerágott csont: aki birtokolja a Közel-Kelet olajmezőit, illetve nagy részét, vagy legalábbis befolyással van rá, az gyakorlatilag a kezében tartja az olaj árának alakulását.

Így kiküszöbölhető számára egy, a 70-es évekhez hasonló olajár-robbanás és az azzal járó gazdasági következmények, hiszen a tartalékokkal ő rendelkezik.

Mindenesetre George W. Bush március elejei Közel-Keleti körútja az enyhülés és a közeledés jele lehet. Bár az is igaz, hogy azokat az országokat nem érintette, kik potenciális veszélyt jelentenek az amerikai (és izraeli) érdekszférára.

Itt kapcsolódik be a történetbe Oroszország azzal, hogy gyakorlatilag felajánlotta laboratóriumait, technológiáját és tapasztalatait Iránnak az urándúsítással kapcsolatban. Annak az országnak, amely jelenleg a legnagyobb fenyegetés az Egyesült Államom számára. Ez Putyin újabb kísérlete arra, hogy megmutassa országnak-világnak, hogy Oroszország még mindig akkor avatkozik bele a nemzetközi folyamatokba, amikor akar. Nos, annyiban mindenképpen igaza van, hogy ez a hatalmas ország kimeríthetetlen ásványkincseivel gazdaságilag világhatalmi tényező. De véleményem szerint katonai téren már nem. Sőt! Az Amerikai Egyesült Államok világhatalmi súlyát is rohamosan csökkenti az ellene tudatosan és esetleg szerveződő független, főleg közép-keleti államok szövetsége, függetlenül attól, hogy ezen államok együttműködése intézményesítve van-e!